Emlékezetes keszthelyi kastélylátogatásunk

Borcsával - akkor még kenguruban (lelki szemeimmel látom, ahogy a mamamik szeme összeráncolódik) - a keszthelyi kastélyt barangoltuk be, és ahogy lenni szokott, eljött a csecsemő táplálás ideje. Akkoriban még szokatlan jelenség volt, h egy kismama a játszótéren túl is elmerészkedik porontyával, pláne meglepő lehetett, h magyar kismama magyar kastélyt, vagy bármely magyar múzeumot látogasson. "Korabeli" írásomra hivatkozva: a Nemzeti Múzeumban pl. piros színnel határozottan áthúzott babakocsi ábrája fogadta a bátor idegent, aki Petőfi nyomdokain felcipelte a nevezett járművet, majd szembesült azzal, h a ruhatárhoz viszont ismét lecipelheti - csigalépcsőn -, ha átjut a szigorú kordonon. Nyilván célszerűbb lett volna már a lépcső aljában jelezni, hogy oldalt van a "kerekes" bejárat, és a tiltó tábla mellé egy vendégcsalogató hordozott babás logót is illet volna mellékelni. Ez 2006-2007 idejéből való észrevételem, csak remélni tudom, h azóta fejlett európai módon fogadjuk vendégeinket a legnevezetesebb műemlékeinknél (is). Visszatérve Keszthelyre: az igényesen felújított kastélyban nem létesítettek "baba-mama mellékhelységet" a látogatók számára. (A -méltán-népszerű svéd bútoráruház időszakát éltük már ekkor, ezt fontosnak tartom hangsúlyozni.) Volt viszont egy lebilincselő, cigány-bazár hangulatot árasztó fizetős(!) wc rögtön a pénztár mellett. Páratlan tisztasága mellett szembeszökő volt a klasszikus csempével borított kórházi-zöld árnyalatú falon az ízlésesen sorakozó művirágzók sora. A tágas belépőben egy műszőrmével letakart, és hajdanvolt cuki plüssálatokkal zsúfolt plenkázó asztal, egy hűtőszekrény, valamint a wécésnéni decens, asztalterítővel és hímzett párnákkal díszített dolgozó-sarka fogadott. Gyors kifordulással az információs pultnak szegeztem tehát a kérdést, tudnának-e javasolni egy eldugott kis padot az ápolt parkban, ahol meghúzódhatnék csemetémmel egy meghitt táplálás erejéig. Az elképedt pénztárosnő mögött a szendvicsét fogyasztó biztonsági őr kész volt a gyors válasszal: "Hát üljön be egy wc-be, hölgyem!". Ránéztem, és felvilágosítottam arról a nyilvánvaló tényről, hogy valószínűleg ő sem szívesen fogyasztaná el az ebédjét egy wc helységben, ahogy én sem tenném ezt a gyermekemmel. A higiéniás kérdésekre nem tértem ki, és a már klasszikusnak számító Bunuel-jelenetről sem tartottam rögtönzött előadást, mivel vészesen közeledett az etetés ideje, és kezdő kismamaként akkoriban nagyon ügyeltem az ilyesmire. A belátó biztonságos őr kerített hát egy irodahelységet a számunkra, mely egy lehangoló függönnyel volt leválasztva a múzeumi boltocska területéről. Etetés közben volt időm átgondolni ismét a klasszikus magyar valóságot: túl szegények (?), de mindenképpen ostobák vagyunk ahoz, h igényes és átgondolt kvitelezésű közösségi treket hozzunk létre. Feltételezem, h ezesetben is "csak" a tervezőt spórolták ki a felújítási munkálatokból. A jó tervezőt.